2006. húsvét vasárnapján az Árpád-hídnál gyűlt össze a piciny csapat: két látó, két nemlátó, két férfi, két nő, négy ember és két négylábú kísérő, vagyis összesen hatan voltunk. Minden borús, esőt jósló előrejelzés ellenére az idő ragyogóan napos, a levegő lágyan simogató volt, azaz ideális kirándulóidő. A HÉV és a busz is telve volt turistákkal, mégis pompásan telt az utazás, mivel az utasok előzékenyek voltak, néha még a tornát is vállalták, hogy vakvezető kutyáinknak ne okozzanak sérülést. Csodálatos, együttérző szeretet vette körül társágunkat. A hétköznapok türelmetlenségének, tülekedésének nyoma sem volt, mégis örültünk, mikor végre kiszállhattunk a buszból Dobogókőn.

A lefelé vezető úton elengedtük a négylábú vezetőket és ketten-ketten egymásba karolva, beszélgetve mentünk a lejtős úton Pilisszentlászlóig. Ekkor tudtam meg, hogy fiatal társnőm először vesz részt igazi kiránduláson. Az ösvény pedig gyakran sziklás, máshol gyökerekkel hálózott vagy kicsit mocsaras volt. Ezek nehézséget jelentettek ugyan ifjú társnőmnek, de a tavaszi illatok, a kristálytiszta levegő, az új kihívások boldoggá tették. A kutyák is kifejezetten élvezték a szabad hancúrozást a fák között, igazi barátságot kötöttek.
A faluba érve megpihentünk egy szép téren. Vidáman falatoztunk, és elhatároztuk, hogy gyalog folytatjuk utunkat. A térkép egy szudokvölgyet jelzett, ahol túravezetőnk sokszor járt gyermekkorában, amely szép kalandot sejtetett. A szurdokvölgy patakja a faluból indult és már a kezdetén próbák elé állított minket. Négyszer kellett átkelnünk a csúszós köveken, ahol a nemlátóknak igen csak ránk, illetve a szóbeli eligazításunkra és a kinyújtott kezünkre kellett támaszkodniuk. De a rájuk váró próba csak most következett!
A szurdok látóknak csodálatos: teli kisebb-nagyobb vízesésekkel, vadregényes sziklákkal, az ösvényt csaknem elzáró vastag törzsű fákkal, patakon átívelő kicsiny fahidakkal. Mindezt úgy megtenni, hogy nem látunk! Ráadásul a már sok túrát megtett vak fiatalember azt javasolta, hogy bízzák magukat teljesen kutyáik vezetésére! Segítsék át őket négylábú társaik a veszélyes ösvényeken, ahol néha csak a hajszál választ el a meredeken aláhulló patakparttól, ahol veszélyt jelentenek a kiálló ágak, gallyak, és sziklák! Nekem gyakran összeszorult a félelemtől a gyomrom mikor egy-egy meredek helyen segítette át nemlátó társainkat kutyájuk. Mindnyájan tanultunk. Elsősorban bizalommal együttműködni. Láttuk, milyen türelmesen oktatják kutyájukat, ha tévesztenek. Viktor egyszer úgy megcsúszott, hogy csak kutyája lábába kapaszkodva menekült meg a vízbe zuhanástól.
Mikor kiértünk a szurdokból csöpörögni kezdett az eső. „De jó, hogy csak most!” – mondtuk, és szaporázva folytattuk utunkat a buszmegállóig. Ott már komolyabban esett, és mi összebújtunk egyetlen esernyőnk alatt és vidáman beszégetve, elégedett, hálás szívvel vártuk a hamarosan megérkező buszra.