Kirándulás a Duna-kanyarban

Egy fülkényi ember szállt le a vonatról Zebegényben. Az áprilisi ragyogó napsütésben vágtunk neki a falun átvezető útnak. Virágzó gyümölcsfák, harsogó zöld gyep, tarka virágok, illat- és madárdalorgia kísért végig kivezető utunkon, mintha tudnák, hogy valaki különleges is van kis csapatunkban – vagyis a két vak fiatal. Őértük kerekedett fel a többi hat, hogy együtt részesüljünk a természet megújulásának csodáiból. A falu a Dunakanyar közepén, félúton Esztergom és Visegrád között található a Börzsöny-hegységben. A festői látványt nyújtó község nemcsak páratlan bájával, de a festő – Szőnyi István – itteni munkássága által is híressé vált. Miközben én is ámultam a megfejthetetlen szépségű házakon, kúriákon, kerteken megpróbáltam nem látó társamnak a látványt a szavak nyelvére lefordítani. Rövidesen elhagytuk a települést, és erdős, emelkedős ösvényen folytattuk utunkat. Vakvezető kutyánkat elengedtük, hagy örüljön ő is. Délfelé járt az idő, mikor az erdőből kibukkanva először gyönyörködhettünk a Dunakanyar látványában. A zöldellő hegyektől a folyó ezüstös csíkja választott el minket. A látvány olyan lenyűgöző volt, hogy csak némán, gyönyörködve álltunk. Vak barátaink is megéreztek valamit a meghatott csendből, mert hagytak minket álmélkodni, s meg sem próbáltak rábírni arra, hogy szavakba foglaljuk, az elmondhatatlant. Csak az ebéd fogyasztásakor eredt meg ismét a beszéd. Leginkább arról, hogy az újjáteremtett földön majd ők is látnak. Az ottani szépség összehasonlíthatatlanul felette áll majd az itt tapasztaltaknak, hiszen ott lesz drága Megváltónk. Viktor vezette bibliai elmélkedésünk - a gazdag ifjú története (Márk 10:17-31) - folytatása volt a megkezdett témánknak. A hajdan élt ifjú balgán beérte az e földön elnyerhető gazdagsággal. Bár őszinte és lelkes volt, a múlandót értékesebbnek ítélte az örökkévalónál, a földi kincseket a mennyeieknél. Ebéd után folytattuk a kirándulást. Az út gyakran meredeken emelkedett, sziklás és kiálló gyökerekkel nehezített volt. Az erdő alja tele volt hintve szebbnél szebb virággal. Mindenki vidáman, fürgén kaptatott nagyokat szippantva a kristálytiszta levegőből. Mivel csaknem végig a Dunával párhuzamos ösvényen haladtunk, többször gyönyörködtünk a csodálatos panorámában. A vakok sajátos humorérzékkel toldották ki a hiányosságukat: „Ó, de csodálatos New York!”– hangzott egyszer. „Nahát, sosem gondoltam, hogy valaha is látom Amszterdamot!” – mondták nevetve máskor a látássérültek. És mindez olyan jól hangzott, hogy mi is jó szívvel kacaghattunk. Tudtuk, nemcsak a szemével lát az ember, hanem a szívével is. Az ő szívük, s a miénk is hálával volt tele a ragyogó napsütésért, a lágy szellőért, az illatokért, az erdő csendjéért, a békéért, és leginkább a szeretetért, mellyel folyamatosan eláraszt minket a Mindenható. Hat látó indult el, hogy örömet szerezzen a két vaknak. A csodálatos kirándulás élménye által mindnyájan gazdagabbak lettünk, s ismét megtapasztaltuk, hogy „aki mást felüdít, maga is üdül” (Példabeszédek 11:25).